Az emberi reakciók gyakran megfizethetetlen és előreláthatatlan kincsek. Mondhatni, velejei az életnek.

"Történt egyszer, hogy enyhén illuminált állapotban (értsd: segg-részegen) aludtam el egy szórakozóhely mozgássérült mosdójában, ahova záráskor nem néztek be, kvázi otthagyva engem éjszakai műszaknak. Mikor erős szédülések mellett felkeltem és a riasztó, távolról sem jótékony hatással jelezte az ottlétem, segítséget hívtam. Betárcsáztam a 112-t, a következő beszélgetés zajlott le:
- Halló?
- Jó estét kívánok!
- Önnek is jó reggelt! (oké, 1:0 oda)
- Szeretném bejelenteni, hogy beszorultam egy szórakozóhelyre.
- Betörési szándékkal szorult be?
- Ön szerint magát hívtam volna, ha betörtem volna? (1:1)"

"- Rohadj meg!
- Ennyire ne bókolj!
- Bocsi, csak kicsit padlón vagyok, kidobott a pasim.
- Rajtam nyugodtan levezetheted.
- Inkább nem,
- Hiszen az előbb is azt tetted.
- Ja, hogy így értetted a levezetést?
- Mert esetleg diszgráfiás vagyok és a "levezetés" helyett azt írtam: "Gyere át dugni"?"

"- Szia!
- Nem!
- Még nem is tudod, mit akarok.
- Nem!
- Nem is érdekel?
- Nem!
- Biztos?
- Nem!
- Akkor jó. Bevinnél Szolnokra?
- Nem!
- De rohadék vagy!
- Nem!
- Na, szia!
- Szia"

"- Szóval mi bajod?
- A problémám forrása az, hogy egy többszörösen összetett, idegen szavakkal tűzdelt, komplex mondatból sem lennél képes levonni a konklúziót, miszerint burkoltan az intellektuális képességeidet vontam kétségbe, vagy épp emeltem ki azok hiányát.
- Ezt meg hogy érted?"